Kívülálló

Miért romlik el hirtelen minden? Az ember csak éli az életét, minden rendben van. Aztán egyszer észreveszi, hogy nincs igaza. Semmi sincs rendben. Mindenki ellened van. Legalábbis minden ezt sugallja. A legrosszabb, ha az ember családja sem áll mellette. Tulajdonképpen nincs is családja. Csak együtt él néhány másik emberrel, akikhez elvileg bizonyos szálak fűzik, amelyek talán már régen elszakadtak. Az ember már nem számíthat szinte senkire, talán van néhány ember, néhány barát, aki ott van, ha kell. De nincs senki más.

Egyedül vagyunk ebben a romlott, rothadó világban.

Kosztolányi Dezső: Miért?

Ti kérditek, miért vagyok?
Miért kelek fel újra?
Hogy lássam, mint a kósza szél
a lányok aranyos, finom haját
könnyes arcukba fújja.

Hogy várjam azt, ki eljövend,
egy lány, vagy nem tudom ki,
oly jó álmodni tétlenül,
s szeles időben szürke ég alatt
dalolva kóborolni.

Hogy imádjam, szegény hivő,
mi fájó s halhatatlan.
Hogy elsirassam csendesen
a zokogó szeptemberi esőt
egy bús, haldokló dalban.

Hol élünk?

Szánalmas, ami ebben a világban történik. A tinédzserek mind megbolondultak, önpusztító vágyakat kergetnek, depresszióba esnek, és ezek a kedélyállapotok kihatnak a környezetükre. A többi meg azt hiszi, hogy milyen jó, ha elbújnak, ha ők nem ártják bele magukat a világ folyásába, hanem csendben meghúzódnak egy sötét sarokban. Ám eközben panaszkodnak, hogy őket nem szeretik, hogy ők teljesen egyedül vannak ebben a rohadt világban. Nem veszik észre azokat, akik segíteni akarnak nekik, akik valóban szeretik őket és törődnek velük. Nem veszik észre, hogy nekik kell változtatniuk, nekik kell tenni azért, hogy jobb legyen. Ha elbújnak a világ elől, akkor a világ nem tudja megtalálni őket. Azt hiszik, hogy rajtuk nem múlnak a dolgok. Ha valaki viszont talán segíteni szeretne, nem hagyják. És szépen elmarják maguk mellől a barátokat. JÓREGGELT! Rá kéne jönni, ki az igaz barát..

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos és mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszu volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a terítőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúznóva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
  de benned alszom én is, nem vagy más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal.

flickr.com/dark_charlie

Egyszer fenn, egyszer lenn..

Hihetetlen, hogy az ember milyen okos, amikor valaki másról van szó, amikor valaki más teszi tönkre a saját életét. Ilyenkor mindenkinek van egy tanácsa az illető számára, mindig mindenki tudja, hogy mit kéne tenni ebben meg ebben a helyzetben. Nem értik meg, ha a másik a tanácsok mellet is teljesen tanácstalan, hogy mennyire kilátástalannak látja a helyzetét. Teljesen el van keseredve, és a sok "nyaggatás" miatt csak még rosszabbul érzi magát, hogy lám, ennyien akarnak segíteni, és mégse lesz jobb. Viszont bármikor fordulhat a kocka. Az eddig rossz helyzetben lévő ember osztogat tanácsokat annak, akinek most fordult a szerencséje. Elfelejti egy pillanat alatt, hogy nemrég ő ugyanúgy nem tudott cselekedni, mint a társa most, de csóválja a fejét, nahát, egy ilyen cselekvésképtelen embert, még a tanácsokat sem fogadja meg. Nem jut eszébe, hogy amikor ő van ilyen helyzetben, ugyanúgy nem tud cselekedni. Ilyen az ember. 

Jól megy neki...

Egyszer egy jól keresö apa úgy döntött, hogy elviszi vidékre 7 éves kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt, hogy milyen szerencsés családban él.
Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa megkérdezte fiát.
- Nos, mit gondolsz erről az útról?
- Nagyon jó volt apa!
- Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?
- Igen.
- És mit láttál meg mindebből?
- Azt, Apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig amíg a szem ellát. És végül
láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog családként élnek. Te viszont, és Anyu egész nap dolgoztok, és alig látlak titeket.
Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette:
- Köszönöm Apa, hogy megmutattad, hogy milyen gazdagok is lehetnénk.

Lakájos kis házikó...

Toronyszoba is van.

As the two friends wandered through on the snow on their way home, Piglet grinned to himself, thinking how lucky he was to have a best friend like Pooh.

Pooh thought to himself:
"If the pig sneezes, he's fucken dead. 

*

Ahogy a két barát barangolt a hóban a hazafelé vezető úton, Malacka mosolygott magában, és arra gondolt, milyen szerencsés, hogy volt egy olyan legjobb barátja, mint Micimackó.

Micimackó arra gondolt magában:
"Ha a malac tüsszent, kibaszottul meghal."

És megint veszettül dobog a szív...

Néha  az ember csak ül magában, és órákon át egy láthatatlan pontot bámul az univerzumban. Közben csak van, egyszerűen csak létezik, és nincs gondja semmire, nem kell törődnie a külvilággal. Aztán eszébe jut valami, először csak elmosolyodik, a szíve dobog a mellkasában, esetleg felkúszik a torkába, végül talán fel is nevet. Boldog. Majd hirtelen elfelejti, hogy mi is volt az, ami ekkora örömöt okozott neki, újra némaságba burkolózik, és bámulja tovább a pontot az univerzum végtelenjében, a pontot, melyet csak ő láthat... 

Késő bánat.. Pedig van, aki kimondta..


- Mondtam már, hogy szeretlek?
- Ma még nem. De nem kötelező.
- Szeretnem Téged? Ezt nem én döntöm el, nem szabad választás. Így alakult.
- Mondanod nem kötelező.
- Akkor mit mondjak? Hazudjak Neked? Vagy beszélgessünk másról?
- Akármiről beszélgetünk, tudom, hogy szeretsz. Hallom a hangodon.
- Tudod nekem ez néha fáj.
- Miért?
- Mert itt ülünk ezen a polcon, egymás mellett, és én nem tudom szeretsz-e.
- Hogyhogy nem tudod?
- Nem mondod sosem.
- Szerintem nem kell mondani. Rád nézek, és látod. Megszólalok, és hallod a hangomon.
- De nekem néha kéne, hogy kimondd.
- Akkor mások vagyunk.
- Fogod mondani?
- Fogom. Mert akarod.
- Szeretlek.
- Én is.
- Nem mondtad ki. Most se.
- Azt mondtam, hogy én is.
- Az nem ugyanaz.
- Dehogynem. Én is szeretlek.
- Magadtól mondd.
- Szeretlek.
- Hát ez most nagyon magadtól volt.
- Neked meg semmi se jó.
- Nem is szeretsz.
- De Te se.
- Akkor megegyeztünk.
- Meg.

Majd hátat fordítottak egymásnak, és soha többé nem szóltak egy szót se. A plüssnyuszit végül elvitte egy másik kisgyerek, a plüssmackó pedig örökké bánta, hogy nem mondta ki időben, hogy szeretlek.

Igazság..

itt.

Valóság..

Az ember sosem láthatja magát kívülről igazán, még akkor sem, ha tükörbe néz. Sosem érezheti teljesen, hogy tettei, szavai milyen hatással vannak másokra. És talán az ember nem is ismeri magát teljesen. Mások, akik látják kívülről és ismerik, tudják, hogy mit érez stb., stb., de teljesen ők sem ismerhetik, hiszen mindenkinek van rejtegetnivalója, mindenkinek vannak titkai. Mindenkinek vannak titkai, és mindenki "magán hordja" ezeket a titkokat; a ruhájára aggatva, a hajába tűzve, a bőrére tetoválva... De éppen ezért mindenki húz egy határt "látótávolságban", amit ha valaki átlép, azonnal meglátja ezeket a titkokat, éppen ezért az ember megvédi ezt a határt, nem enged át rajta senkit. Ez a határvonal szent, és sérthetetlen, ezért nem ismerhetik az emberek egymást teljesen, és ki tudja, eltűnik-e majd ez a "határ", valamikor a jövőben, ki tudja, az emberek mikor tárulkoznak ki igazán egymásnak... Hogy miért nem teszik ezt most azonnal? Mert mindenki fél, mi lesz akkor, amikor mások megtudják az elfedett dolgokat... Hiszen mi van akkor, ha felhasználják egymás ellen az információkat? Mi van, ha szándékosan kínos helyzetbe hozzák a másikat?

Az ember szemét...

Sötét oldal, mert itt van süti..

Aki mindig sötétben él, szarik rá, hogy lesz-e reggel. 

Hát már benned is?

Mi a csalódás? Mikor csalódik egy ember? És mi az igazi csalódás? Ezekre a kérdésekre mindenkinek magának kell megkeresnie a választ. Van úgy, hogy az ember nagyot csalódik abban, akiben eddig bízott, de nem gondolkodik el azon, hogy a másikat mi vitte rá, hogy csalódást okozzon. Hogy vajon őt hányszor csapták be? Vajon ő hányszor csalódott már az életben? Az emberiség önző, nagy részük csak magával foglalkozik, és nem túl sok az olyan ember, aki mindig figyel másokra, az ő problémáikat előbbre helyezi, mint a sajátjait. Sajnos ritka az ilyen. Valószínűleg minden ember csalódott már másban, de ilyenkor gondolkodjunk el, vajon a másik szándékosan csinálta? Ha nem akart szándékosan rosszat, akkor miért ne adnánk neki egy új esélyt? Hiszen arra vigyázni fog, ha pedig nem, akkor em érdemel meg több esélyt. Sok minden lehet az oka annak. ha valaki elárul valakit: önzőség, pénz, irigység, bosszú, szerelem; szinte bármi. Ezért kell figyelnünk egymásra, hogy vigyázhassunk, hogy ne okozzanak csalódást, és mi se okozzunk másoknak fájdalmat.

Nekem az fáj már, az, amit látok,
Ahogyan éltek, és másokkal bántok...
Nincs kéz, mi segít, csak mi eltemet,
Gyűlöltök, mérgeztek, tovább így nem mehet!
Emberek megszületnek, és halnak,
Egyre többen vesznek, élet nem adnak...
Miért, kérdem, miért élünk,
Ha békében egymás mellett meg nem férünk?

(Riddler - Gyűlölet)

És ha...?

Lehet gondolkodni, mi lett volna, ha az ember csak egy dolgot csinált volna máshogy a múltjában? Ha csak egyszer döntött volna másképp? Ha annakidején nem azt a szót mondja ki, hanem egy másikat? Ha nem oda ment volna, hanem máshova? Mennyivel változott volna a múlt, a jelen a jövő? Szinte lehetetlen megmondani, és a múltat nem lehet megváltoztatni, bele kell törődnünk abba, ami megtörtént, felesleges rágódni az elmúlt rossz dolgokon, és arra gondolni, mi lett volna, ha ...? Az ember normális esetben a jelenben él, és a jövőre gondol, ám néhány esetben elkallódhat az ember lelke, visszaköltözhet a múltba, és ott ragadhat örökre. Ilyenkor van szükség a lélekvadászokra, más néven barátokra, hogy visszahozzák az elveszett lelket a jelenbe, és a jövő felé terelgessék. Hiszen a múlt elmúlt...

Meteoreső látatlanban..

Tegnap este meteoreső volt. Bizonyára jó sokan gondoltak arra, hogy milyen jó lesz, milyen jó lesz kívánni valamit. Én bejelentettem, hogy szerintem csodák nincsenek, és az emberek kívánságai nem teljesülnek be csak azért, mert elsuttogták egy hullócsillagnak. Mégis arra gondoltam, hogyha esetleg... ha talán mégis... ha mégis teljesülne a kívánságom, mi lenne az. Az ég felhős volt, így még a megnézésre sem volt esélyem, nemhogy a kívánásra. És lássatok csodát, a kívánságom néhány percen belül teljesült. Nem hittem eddig az ilyenekben, talán ezután sem fogok, de a véletlenekben sem hiszek... Ki tudja? Talán most az egyszer az én kívánságom is teljesülhetett.

És a technika újra közbeszól..

A változatosság kedvéért már a billentyűzettel is komoly harcokat vívok. Egy elszabadult N betű, egy nem működő space vagy Y. Kellemetlen problémák. És itt az ideje a panaszkodásnak.:D Elvágtam sikeresen a billentyűkkel két ujjam, eltörtem a Page Up gombot, de tulajdonképpen egyelőre más még nem történt. Még... Lehet nekem szurkolni.:D Mármint azért, hogy rendben legyen a klaviatúra, nem azért, hogy megint elvágjam az ujjaim. xD

Az öregek..

Néha olyan jó hallgatni, amikor a nagyszülők, vagy a dédszülők mesélnek. Amikor elmondják, milyen volt az élet akkor, amikor fiatalok voltak, mi volt jobb, mi volt rosszabb. Néha-néha persze előjön a „Bezzeg az én időmben!”, de ezt is érdemes meghallgatni, hiszen rengeteget lehet belőle tanulni, és ki tudja, meddig élvezhetjük ezeket a meséket…

A szellemvilág..

Fennáll a kérdés: vajon léteznek-e a szellemek? Vajon az ember halála után itt marad a földön? És ha igen, akkor miért? Vajon van-e alapja azoknak a történeteknek, mely szerint mikor egy ember meghal, akkor addig marad itt a földön, az embereknek láthatatlanul, míg az el nem végzett feladatait el nem végzi? És léteznek azok az emberek, akiknek kapcsolata van a szellemvilággal (feltéve, ha létezik egyáltalán..) ? Ezek mind csak kérdések, és a választ talán csak az értheti meg, aki meghal. Vagy talán még az sem...

És te mit akarsz?

Minden ember meg akar felelni. Az, hogy másnak, vagy csak egyszerűen saját magának, azt mindenki döntse el. Mindenkiben benne van a megfelelni vágyás, mindenki felállítja a mércét, vagy mások állítják fel neki. És ha az ember nem éri el ezt a mércét, csalódott lesz, hogy lám, még ezt sem tudja teljesíteni, hogy semmi haszna nincsen. Hiszen mit ér egy olyan ember, aki a kitűzött célokat nem teljesíti? Szinte semmit. De meg kell próbálni felkelni a padlóról. Akinek ez nem megy, az elveszett ember. Ha valaki padlót fog viszont, attól még nem kell egyből elátkozni, hogy "nézzétek, ez sem tudott dolgozni..", hanem segíteni kell neki. Mindenkinek jár egy második esély. Adjuk meg ezt a második esélyt. Talán egyszer a világban mindenki eléri a kitűzött célját, talán egyszer mindenki boldog lesz azzal az élettel, amit ajándékba kapott. Ez csak rajtunk múlik.

Mi lesz utána?

Ha egy ember meghal, ki állít neki emléket? Ha nincsenek ismerősök, nincsenek rokonok, akkor ki fog emlékezni a halottra egy év, két év, még több év múlva? Szinte senki. És mi történik azokkal, akiket elfelejtenek? Végleg eltűnnek? Hiszen egy halottnak nem biztos, hogy ez nagyon számítana, de egy élőnek? Egy élő ember, akiről élete alatt elfeledkeznek, hatalmas csapás lehet. Ezért kell az embernek megbecsülnie az ismerősöket, és a jó barátokat, akik törődnek az emberrel, és a halála után sem felejtik el őt. Hiszen a barátság szent dolog, de nagyon törékeny is, ezért kell rá nagyon vigyázni. És az ember igaz barátai a halál után is azok lesznek, nem csak az egyik, vagy a másik oldalon. És ezt kell becsülni..

És az ember lép..

Néha, amikor az ember azt hiszi, hogy teljesen kilátástalan helyzetben van, az magától megoldódik. (Ismétlem, ilyen csak ritkán van.) És ilyenkor az ember boldog a legtöbb esetben, hogy nem kell foglalkoznia többet az addigi problémákkal. Úgyis jönnek újak, és akkor az ember b***hatja. De most boldognak kell lenni, megoldódott egy hosszú ideje fennálló kellemetlen probléma. Gondterhelt napoknak vége, jönnek a kevésbé gondterhelt napok. Happy day...

A "Miért pont én?!" szindróma..

Néha az ember elgondolkodik azon, hogy miért áll szóba újra és újra egy olyan emberrel, aki mindig becsapta. Amikor az ember már sokadszorra gondolkodik el azon gyors egymásutánban, hogy megint csak félreismertem. És vajon megbocsáthat-e az ember, ha már annyiszor becsapták? Megérdemli ezek után bárki is a bocsánatot? De vajon melyik az illető igazi arca? Egy idő után már meg sem lehet állapítani. És olyankor késő megbánni. Hiszen ki ne kívánná néha, hogy bárcsak ne ismerném ezt vagy azt? Ez teljesen természetes. Csak sajnos nem mindig válik valóra, bármennyire is szeretnénk. És olyankor csak szenved az ember, mert folyamatosan becsapják, és még csak nem is tehet ellene semmit. Rá kell szánnia magát arra, hogy lépjen, és véget vessen ennek vagy annak a kapcsolatnak. De sajnos az ember ezután is emlékezni fog, és ezen csak a felejtés segíthetne, de talán még az sem, és az embernek élete végéig eszébe fog jutni az illető.

Tulajdonképpen..

Gondolkodtam rajta, hogy minek írom ezt a blogot tulajdonképpen? Kik olvashatják? Azon az 1-2 ismerősömön kívül, akiknek szólok, hogy "bocsika, nem néznétek rá a blogomra, hogy legalább a látszata meglegyen, hogy valakit érdekel?", azokon kívül nem hiszem, hogy bárki más idetalálna. És mennyi az esélye annak, hogy esetleg mégis idetalál valaki? Lehet mondani, hogy 50%. Vagy idetalál, vagy nem. Szóval, elgondolkodtató, érdemes-e fenntartani a blogot, és néha beletenni egy videót, csak azért mert semmi más nem jut az eszembe. Tulajdonképpen egyszerű videóblog is lehetne, aminek nem sok értelme van. De talán egyszer csoda történik, és lesz valami haszna ennek az egésznek.