És megint veszettül dobog a szív...

Néha  az ember csak ül magában, és órákon át egy láthatatlan pontot bámul az univerzumban. Közben csak van, egyszerűen csak létezik, és nincs gondja semmire, nem kell törődnie a külvilággal. Aztán eszébe jut valami, először csak elmosolyodik, a szíve dobog a mellkasában, esetleg felkúszik a torkába, végül talán fel is nevet. Boldog. Majd hirtelen elfelejti, hogy mi is volt az, ami ekkora örömöt okozott neki, újra némaságba burkolózik, és bámulja tovább a pontot az univerzum végtelenjében, a pontot, melyet csak ő láthat...